NYME Bolyai János Iskola könyvtári blogja

NYME Bolyai János Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium könyvtárának blogja. Hírek, események, információk. Képek iskolánk életéből.

50 éves jubileum

Fotók

[DIÁKÍRÓK] Sandle Johanna Grace (6.b): Poszorkány

2012.11.23. 11:22 :: bolyaiblog

diákírók_logo.jpgPoszorkány

    Messzi Meseországban folyik egy Telihold nevű folyó. Nem véletlenül kapta e nevet. Minden teliholdkor, mikor a folyótükörben felbukkan a hold sugárzó arca, a bölcs folyó megszólal, s hét kérdésre válaszol. Várja ezt a napot az erdő apraja-nagyja, mert hát mondanom sem kell, a folyó mellett magasodik egy örökzöld erdő. Az erdő közepén egy tisztás búvik meg, s annak közepében áll egy kiszáradt, öreg diófa. A fa egy tágas és sötét odvat rejt, s felette elfolyt, piros betűkkel ez áll: POSZORKÁNY.

   Mikor a nap már a nyugati fáktól búcsúzkodott, a diófából motoszkálás hallatszott, s kis idő múlva nagy csikorgással kinyílt az ajtó, és egy duci, fekete lény ugrott a szemközti ágra. Ő volt Poszorkány. Igen, nem tévedtek: ez az ősz hajú, fekete, lila palástos bogár tartotta félelemben az egész erdőt. Az elején még semmi baj nem volt vele, boldogan élt férjével az akkor még virító diófában. Egy esős napon az ura sétálás közben megcsúszott a parton, s a vízbe esett. Szegény neje mindent megtett, hogy kimentse, ám nem sikerült. Bánatában és mérgében elhatározta, hogy elátkozza a folyót, hogy csak teliholdkor szólaljék meg, hét kérdés erejéig. Sajnos, ezt meg is tette, sőt mikor az átkot a folyóra szórta, így szólt: „Majd meglátjátok, rettegésben tartom az erdőt!” Ezt akkor senki nem hitte, egyedül a folyó gondolkozott, mi lesz a következő csapás. Poszorkány mérgében elátkozta lakhelyét e mondattal: „A villám sújtson!” — s ebben a pillanatban egy mennydörgés s egy világos csóva, és a fa többé nem virult. Azóta retteg e bogártól az egész erdő.

   Míg az ágon állt, megrázta fekete szárnyát, melyen most zöld fény suhant át. Testében még mindig forrt a düh. Szemei szikrát szórtak. Szívében még nem csillapodott a bú. Egy ideig még sétált, majd nagyot sóhajtva visszaballagott rejtett odújába. Álmában még megjelent az a szörnyű nap, mely tönkretette életét. Mikor felébredt, nevetés hangja szűrődött be.  Lelkében a nevetés sírásként hatott, s a dühe csak nőtt, mikor a mókusok gurgulázós nevetése újra felhallatszott. Végül nem bírta, s feltépte az ajtót. Mérgében ekképpen szólt: „Inkább változnátok szoborrá!” A mókusok ijedtükben megmerevedtek, s többé nem moccantak. Egy ideig még nézte a megmerevedett játszótársakat, majd továbbállt. Útközben sírást hallott, ami a gyermekeit kereső mókusanyukától származott. Kaján öröm villant fel Poszorkány lelkében, aztán vett egy lendületet, és ballagott tovább férje hullámsírjához. Mikor a virágzó rétre ért, melyen utoljára sétált férjével, szíve mélyén bizsergést érzett. Ahogy közelgett a sírhoz, egyszer megszólalt mellette fodros, lila virág. Kedves hangon szólt, és hangjában boldogság tükröződött, mellyel mindenkit mosolyra bírt. A mi öreg bogarunk nem szívelte a derűs szót, és utálattal így szólt: „Boldogság, ugyan minek! Engem úgysem vidít. Fagyj meg!” A kis fodros mosolya erőltetetté változott, majd arcára fagyott, s az őszi szellő ellenére deresen állt, egész testében vacogott. Hirtelen elszomorodott a rét, s vele az erdő. Megfagyott a boldogság virága. Poszorkány szeme előtt is elkomorult a világ. Szinte céltalanul ballagott a sírhoz. Mikor a gyepes úton meglátta a porladozó keresztet, hirtelen futni kezdett, és a sírnál térdre rogyott. Lelkében bűnbánat és tehetetlenség suhant át.

   Később, mikor feltápászkodott, az egyik levél alól sírás hallatszott. Egy veréb kuporgott pirosra sírt szemekkel. Poszorkány most nem bántotta a kis ártatlan lelket, ahhoz túlságosan fájt a szíve. Hazafelé már nem látott semmit könnyein keresztül. Bevetette magát a karosszékébe, s ott sírva elaludt. Mikor felébredt és kinézett az ablakon, látta, ahogy az utolsó őszi leveleken megcsillan a lenyugvó nap sejtelmes, arany fénye. Úgy bizony, a tél már húzta jégcipőjét, és várta a pillanatot, hogy milliónyi kristályszemmel hintse a mesék országát. Poszorkány lelke összeszorult, mikor azokra a boldog, hógolyózásokra, örömteljes karácsonyokra terelődött gondolata, melyeket férjével töltött. Egy kis sétára indult. Az egész erdőben ijedt csönd honolt. Mindenki elmenekült a vén bogár elől. Híre terjedt gonoszságának. Poszorkányt eltöltötte egy kellemetlen érzés, majd hevesen gondolkozni kezdett, s mikor gondolata átokká formálódott, így szólt: „Reszkessetek csak nyugodtan, mindjárt okot is adok a félelemre, szomorkodásra! Innentől kezdve az égen csak sötét felhők gomolyogjanak, s ne engedjék át a napnak egyetlen sugarát sem!” — s mikor e szavak elhangzottak, még a fák is abbahagyták a suhogást, és az égre fekete felhők gyűltek, s eltakarták bárányfelhős, téli eget. Az öreg kitinpáncélos elhatározta, hogy elballag a folyóhoz. Mikor odaért látta, hogy a víz csak meglapulva, síri csöndben vánszorog a medrében. Poszorkány megengedett magának egy gúnyos kacajt, majd a néma erdőn át hazabaktatott. A diófa, melyben lakott, átvette a kinti fagyasztó hideget. Poszorkány vacogva begyújtotta a kályhát, s lehuppant régi karosszékébe. A tűz vidáman ugrándozott, ellentétben Poszorkánnyal, kinek szívét bűnbánat marta, s szikrázó dühével nem tehetett semmit. Tudta, hogy rosszat tett, ám nem értette, mi készteti gonoszságaira, melyeknek nem tud ellenállni. Hirtelen hangos kurjantások zökkentették ki gondolataiból, majd sóhajtások közepette feltápászkodott. Az ablakhoz lépett, és nem kis meglepetésére a diófa alatt három sündisznó hempergőzött a zörgő avarban, s közben magas hangokon, gurgulázva nevetgéltek. A vén bogár nem értette, miért nevetnek, hisz a boldogság virágának csillaga rég leáldozott. Poszorkányban egyre csak nőtt az irigység, s ezt szó nélkül nem tűrte, így a fa ablakából feldühödve így szólt a levelek színes kupacán ülő, megszeppent játszópajtásokra. „Nem volt elég a nevetésből?! Mit tegyek még, hogy rájöjjetek, mit érzek én?! Elveszem hangotok, hogy csak sírni tudjatok!”  Mire Poszorkány szavainak visszhangja is eloszlott a levegőben, semmi más nem volt, csak csend. Később hangos zokogás verte fel az erdő kínos hallgatását. De így sem lett semmi sem jobb, sőt. Fájdalom hasított mindenki szívébe, s ez alól Poszorkány sem volt kivétel. A kitinpáncélosban fura érzés keringett. Azt hitte, ha a nevetés fájdalomként veszi körbe, akkor a sírás megvigasztalja majd azért, ami történt vele. De tévedett. Nagyon nagyot tévedett. Bántotta, amit tett, még a könnye is kicsordult, s amikor rájött, hogy közeleg a karácsony, a szeretet ünnepe, zokogásban tört ki, szeméből csak úgy patakzottak a könnyek.

   Aznap este telihold volt. Mire Poszorkány könnyei mögül meglátta a holdat, az már utolsó sugaraival nézett át a dértől csillogó, párás mesevilágra. A jég szikrája visszaverődött a bogár szárnyán, aki az ajtóban állva csodálta a téli éjszakát. Arra nem gondolt, hogy feltehetné a kérdést, ami lelkét bántja. Csak állt és bámult, bár már semmit sem látott. Mintha valami súlyt vettek volna le lelkéről. Csak hajnalban telepedett fejébe a gondolat, hogy telihold volt aznap este.  Ez a tény elindította heves gondolkozását. A nagy fel-alá téblábolásban csak az jutott eszébe, hogy egyszer még lesz telihold karácsony előtt. Mert Poszorkányban feltámadt a kedvesség és a jóindulat, s meg akarta menteni a szeretet ünnepét, s a kétségei közt hánykolódva úgy érzete, szüksége van a vén Telihold tanácsaira. Teltek az órák, a napok, s Poszorkányban hosszadalmas harcok játszódtak le, hol a Kételye, Lelkiismerete és a benne lapuló Gonosz Hajlama vívta kegyetlen csatáját. A vén bogár lassan úgy érezte, a szívében összezsúfolt fájdalmak lassan elemésztik, de csak várt, mert mást nem tehetett. A benne lévő mágikus hatalom sajnos csak egy irányba működött. Az erdő most nem volt a megszokott, a halálos csend helyett most mindenhonnan a szomorú élőlények lelkéből feltörő zokogás uralta a komor vidéket. A fenyőfák ilyenkor már díszekben szoktak pompázni, ám most fagyosan álltak, félelmükben összehúzva ágaikat. A szomorúság kiszorította Poszorkány szívéből a gonoszságot, nem tudott tétlen maradni, elindult sétálni. Keresett valamit, de még ő sem tudta mit, valamit, amit elveszített a férjével együtt. Ahogy bolyongott, egyszer csak hangokat hallott egy nagy fa mögül:

   — Jaj, ne menj oda! Ott van a Poszorkány! Nagyon gonosz, meg fog átkozni!

   — Ne sírj anya! Ő nem gonosz. Nem fog bántani! — a hang egy apró őztől származott, aki ki is lépett a bokorból Poszorkány elé. A vén bogár csak állt és hallgatott. Végre valaki nem gúnnyal, megvetéssel vagy félelemmel a hangjában beszélt róla. Boldogság töltötte el.

   — Köszönöm — suttogta, majd hazaindult.

   A diófában Poszorkány még sokáig nem aludt el. Gondolatai a másnapon forogtak, hisz akkor Szenteste lesz, és minden erdőlakó szívében szomorúság és félelem lapul. Ez a gondolat egy kínzással ért fel a vén bogár számára, nem hagyta nyugodni lelkiismerete. Egy dolog volt csak, amibe a bogár reménysugárként kapaszkodhatott. A Szenteste teliholdra esett. Másnap Poszorkány későn kelt, mégis fáradt volt. Szorongás töltötte el, félt, hogy nem tudja helyrehozni, amit tett. Könnyel telt meg a szeme, mikor a két megmerevedett mókusra nézett. Nagyon lassan telt az idő, mintha örömét lelte volna abban, hogy megnyújtsa az erdő szenvedő perceit. De végül eltelt. Az öreg bogár szomorúan sétált a telihold sápadt fényénél. Sokáig bolyongott, míg végül megpillantotta a folyót. Az csendesen folydogált. Poszorkány letérdelt a folyó mellé, és csak némán nézett a víztükörbe. Régi emlékképek villantak az agyába; mikor férje kezét próbálja elérni, hogy megmentse őt a vízbefulladástól, amikor villám csapódik a házába, a mókusok ijedt arca, a megfagyott virág.

   — Sajnálom — bukott ki belőle. — Hogy tehettem ilyent?! Miért ártottam mindenkinek?!

   — Mert azt hitted, mások szomorúsága, enyhíti a gyászodat — felelte egy mély hang. — Poszorkány, figyelj, már csak egyet válaszolhatok. Gondold meg alaposan, mit kérdezel!

   — Jaj, úgy sajnálom! Gonosz voltam! Kérlek, mondd, jóvátehetem-e valaha mindazt, amit elkövettem?!

   Poszorkány könnyei Telihold vízébe estek, mire az elmosolyodott: „Igen!” Hangját csodálatos zene követte, a fák ágain a jégcsapok csilingeltek, színes madarak röppentek dalolva az ég felé, a csillagok beragyogták a folyót, a havat, a fákat; nem messze vidám kacagás hangját szórta szét a kellemes szellő. A nevetés ismerős volt, nagyon ismerős, a Boldogság virága kacagott szívből jövően.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://bolyaiblog.blog.hu/api/trackback/id/tr724921350

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása