
Ezekben a stresszes pillanatokban visszavágytunk az edzések vidám óráinak hangulatára.
- Gabi néni, hány fekvőtámaszt kell még csinálni?
- Hát hányat kellene? Nyolcvanhatmillió-kétszázhuszonnégyezer-hétszázkilencvenkettőt!
- Jó, akkor már csak kettő van hátra… J

A budapesti területi döntő már közel sem volt papírforma, mivel az ország egészéről sorsolták össze az iskolákat, és a mi körünkben erős ellenfeleket kaptunk. A tavalyihoz képest sokkal jobb eredményt értünk el, ahogyan titkon reméltük is, mert ez már a második évünk volt ebben a korosztályban, így tapasztaltabbnak mondhattuk magunkat. A harmadik helyezés és Nádasi Zsófi egyéni első helye hallatán mindenki őszinte örömkönnyeket hullatott. A többiek eredménye is szép, hiszen Kívés Borbála és Pósfai Boglárka holtversenyben hetedik lett, valamint a csapat többi tagja is – Lőrinczy Laura, Rábavölgyi Zsófi és Sztastyik Tamara – mondhatni a mezőny felét maguk mögé utasították.

Magabiztosan, de kissé remegő lábbal kezdtük meg gyakorlatainkat, ám a tapsvihar, és egymás bíztató szavai mindig erőt adtak.
- A Bolyai csapata gerendán kezd. A szersorrend: gerendáról talajra, talajról ugrásra,
ugrásról korlátra.-

Vártunk, és eredményhirdetésre szólítottak. Hosszú sorban vonultak fel a csapatok a négyzet alakú talajra. A színes dresszek oszlopokba rendeződtek a fehér szőnyegen. Az izgatott morajlás azonnal abbamaradt, mihelyst a hangosbemondó megszólalt. A feszült csendet az első helyezett csapat: Debrecen neve és tapsvihar törte meg. Reményünk úgy fogyott, ahogy a helyezések száma nőtt. De szerencsére nem kellett sokat várnunk, és a dobogó árnyékában megpihenhettünk. Az országos negyedik helyezés büszkeséggel töltött el minket, és tanárainkat, akik a közönség soraiban végig szurkoltak nekünk.
Megfogadtuk, jövőre még keményebb felkészülés és ennél is jobb eredmény a cél.
A Bolyai tornászcsapata